Interjú Mautner Zsófival a Hogy tetszik lenni? gasztrohetén!

Tovább robog a gasztrovonat, ma este Mautner Zsófival hoztunk el egy interjút nektek, amiben beszél a családi kulináris örökségéről, a karrierváltásáról és pár jótanáccsal is ellátja a szárnyait bontogató fiatalokat.

Említetted a beszélgetésben Kadarkai Endrével, hogy a sikerélmény, vagy éppen annak a hiánya meg tudja határozni a főzéshez való viszonyunkat. Neked mi volt az első főzéssel kapcsolatos emlékezetes sikerélményed, ami megmaradt az emlékeidben?

 

Nekem igazából az összes családtagom nagy főzős, istenien főzött az összes nagymamám, mindig olyanokkal voltam körülvéve, akiknek fontos a főzés, és az együtt étkezés öröme. Úgyhogy én már gyerekkoromtól kezdve folyamatosan a konyhai munkák része voltam, bár otthon egyáltalán nem munkának, vagy kötelezőnek fogtuk fel, hanem hatalmas örömnek, mindig önként jelentkeztünk a tesómmal. Az egyik ikonikus, érzelmi töltetű étel, aminek készítésébe az apukám 6 éves koromtól kezdve bevont, az a húsleves. A családi legendák szerint a csörögefánk a másik, aminek 7 éves koromban nekiálltam, pedig azért a csöröge nem egy gyerekkompatibilis kaja. Forró olaj, stb… Egyszer amikor a szüleim nem voltak otthon, egyszer csak felhívtam őket, hogy 'hogy is kell a csörögefánkot kisütni?'. Mondták, hogy várjam meg, míg hazaérnek, de akkor már benne voltam a folyamatban, és nagyon jól is sikerült. 

 

A gasztronómia iránti szenvedélyed honnan ered? Van olyan családtagod, aki nagy hatással volt a gasztronómia világa iránti érdeklődésedre? Tudnál akár konkrét történetet mesélni nekünk vele kapcsolatban?

 

Volt több ilyen is, tényleg mindenki nagyon jól főzött, a két nagymamám határozta meg, hogy mit hozok magammal, tőlük kaptam a kulináris örökséget, amire később építettem. Anyai ágról a nagymamám faluban lakott, Kunmadarason, a Hortobágy csücskében, rengeteget küldtek le minket egész nyarakra a szüleink. Ott szívtam magamba a falusi életmódot, hogy mindent megtermeltek maguknak az emberek, tényleg az évszakkal haladtak, az volt az élet rendje, hogy abból főz a háziasszony, ami van. 

A pesti nagymamám polgári konyhát vitt, tőle szereztem meg a hétköznapi magyar konyha fogásait: főzelékek, levesek, rakott ételek, ezeket tőle tanultam. Mindig náluk volt a hétvégi családi ebéd, ebben mindig valamilyen módon részt vettem. Amikor a nagymama még fiatal volt, ott ültem, lábatlankodtam, segítettem, ahogy pedig idősödött, már kevésbé tudott nagy ebédfőzésekben részt venni, szép lassan átvettem a főzést, ő pedig ült a hokedlin, vagy később a nappaliban, én meg be-be mentem és megkérdeztem, mi hogy is készül, visszamentem, megfőztem. Emiatt az összes házi jellegű családi étel, amit tőle tanultam, mind olyan ízű, mint ahogy ő készítette, ugyanúgy tudom őket reprodukálni, amit az apukám és a tesóm nagyon értékel.

 

Hű, ez nagyon ritka.

 

Igen, ennek az volt a titka, hogy mellette főztem, több mint 10 évig.

 

Ki tudnál-e emelni olyan szakmai tapasztalatokat diplomáciai területről, amiről úgy gondolod, hogy a jelenlegi pályádon is tudsz hasznosítani? 

 

Első hallásra a diplomácia és a gasztronómia nagyon távolinak tűnő területek, holott aki benne van, látja hogy ez egyáltalán nem így van. Egyrészt sokszor vacsorák, ebédek mellett zajlanak a fontos tárgyalások, ez egész másfajta hangulatot teremt. Manapság, amikor mindenki rohan, meg pörög, az a legritkább esemény, amikor valakivel leülsz egy asztal mellé, és órákon keresztül beszélgettek, ez nagyon ritka. Ilyen szempontból a terített asztalnak a diplomáciában is, az életben is nagy szerepe van. A másik ilyen érték a nyitottság, a hétköznapokban, az emberekkel szemben. Sosem tudod, hogy kinek mi a személyes sztorija, sosem tudod, hogy kinek mi a személyes sorsa. A ti munkátokhoz is kulcsszó lehet ez. Amikor az idősekkel kommunikálunk, sokszor csak azt látjuk, hogy udvariasságból megkérdezzük, hogy hogy van, de ha egy picit veszi az ember a fáradtságot, hogy odafigyeljen, és hallgasson, elképesztő, hogy milyen sztorik bontakoznak ki. Nekem is van itt egy ilyen örökbefogadott nénim, 92 éves, iszonyú cuki mininéni, nemrég költözött ide. Amikor kezdődött a karantén, mondtam, (nem kérdeztem, mert akkor ugye akkor nem kell semmi) hogy akkor itt vagyok, tessék hívni, és fogok jönni, nem is vártam meg, hogy bevásárlólistát adjon, hanem automatikusan elkezdtem rá is főzni. Fantasztikus ahogy kibontakozik egy-egy élet, és szerintem az időseknek is nagyon fontos, hogy ezeket meg tudják osztani. A diplomáciában is nagyon fontos ez a fajta nyitottság.

 

Hat nyelven beszélsz, és egy évet New Yorkban is éltél, illetve a diplomáciából, kifolyólag rengeteget jártál külföldön. Nyelvtanulás, utazások alkalmával az országok gasztrokultúrájával is tudtál ismerkedni?

Maximálisan, a new yorki egyébként kifejezetten rövid idő volt a többi kinttartózkodásomhoz képest, kevesebb, mint 1 év. Ennek ellenére nekem ez hatalmas mérföldkő volt. Annyian megkérdezték a váltás után, hogy lettem diplomatából gasztroblogger, és ahogy próbáltam ezt lemodellezni, hogy mik voltak a fontosabb mérföldkövek, a new yorki életem mindenképpen ilyen volt, utólag is. Iszonyú sokszínű gasztrokultúrájuk van, aki járt már New Yorkban, tudja, mennyire fantasztikus megtapasztalni, mennyire természetesen sokszínű az egész város. A különböző gasztrokultúrát azonal fel akarják fedezni: ha nyílik egy teszem azt egy azeri étterem, mindenki meg akarja nézni, ki akarja próbálni. Rám nagyon nagy hatással volt  ez a fajta valódi, természetes nyitottság és érdeklődés. Már kifejezetten a gasztronómia oldaláról közelítem meg az utazásaimat, utánajárok előtte, mit kell megkóstolni, igyekszem mindig egy háziasszonnyal is beszélgetni. Nincs más még egy ilyen jó eszköz, aminek a segítségével ennyire gyorsan és hatékonyan lehet megismerni más embereket, más kultúrákat. Ha egy idős embertől megkérdezed, hogy gyerekkorában mit reggelizett, az nem csak ételekről fog szólni, az csak egy eszköz, hogy megnyiss egy történetet. A gasztronómia mindig jó eszköz, hogy valaki elmesélje a hátterét, azonnal lebont minden korlátot.

Én is úgy látom, ha valaki nyitott a főzésre, arra is nyitott, hogy megtanítson másokat főzni, és megmutassa a saját szokásait. Úgy vettem észre, hogy mindenki, aki gasztronómiában tevékenykedik, nagyon nyitott, érdeklődő.

Pontosan. Főleg a mai világban, amikor iszonyúan fel van gyorsulva minden, ha elmész valahova utazni, akkor a többség nem az utcán kérdez meg valakit, hanem a telefonján nézi a toplistákat, influencereket. Miközben hihetetlen gyorsan tudsz kapcsolatot teremteni, információhoz jutni,ha egyszerűen megkérdezed az embereket. A gasztronómia jó eszköz arra, hogy olyan autentikus helyekre eljuss, ahová mezei turistaként nem biztos, hogy eljutnál. Ha személyes kapcsolatokat kezdesz épííteni, és megkérdezed a kávézó baristáját, hogy hova szoktak járni a barátaival az ugyan körülményesebb, mint megnézni telefonon, de sokkal emlékezetesebb, autentikusabb élményekhez juthatsz. Nekem a legemlékezetesebb pillanatok mindig azok, amikor a helyiekkel valamilyen szürreális helyzetbe keveredek, amikor háromféle valaszt kapsz egy kérdésre, és egy este csak azon kapod magad, hogy kenyeret dagasztassz egy marokkói nénivel.

Én például egy olyan suliba jártam, ahol nagyon komoly cserediákprogram volt, én egy thai lánnyal nagyon összebarátkoztam. Ugye őket viszik országszerte mindenféle műemlékeket megnézni, múzeumokba jártak... én mentem és kivittem a lányt a városszéli dombra, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Nagyon tetszett neki, és ő volt az egyetlen, aki látta ezt.

Amikor olvastam/néztem interjúkat veled, akkor nekem az, ami először feltűnt, hogy a főzés világa iránt nem csak mély szeretettel gondolsz, de nagyon nagy benned egy ösztönös elhivatottságtudat. Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik keresik azt az életutat, amit ők is ilyen odaadással tudnák űzni?

Nyilvánvalóan mindenki arról álmodozik, hogy azzal fog foglalkozni, amit a legjobban imád, de az teljesen normális, ha 20 évesen még nem tudod, mi az a dolog, amit szerelemből tudsz csinálni. Adj magadnak időt, nem kell megelőzni az élet saját ritmusát, próbálj ki minél többféle dolgot, menj el önkéntesnek, szakmai gyakorlatra, többféle területre. Ha saját kávézót, bisztrót szeretnél, állj be kávézóba dolgozni, nézd meg milyen a valóságban, tényleg az tetszik-e. Semmi gond nincs azzal, ha csak 30 körül kezd kialakulni, hogy mi az, amit belső késztetésből tudsz csinálni, nálam is ekkor jött a váltás. Fejben, egzisztenciálisan ekkorra jutsz el oda, hogy ezekkel tudj foglalkozni, addig bulizz, utazz, próbálj ki minél több dolgot. A másik, hogy azt a bizonyos első e-mailt mindenképp meg kell írni. Ha van egy álmod, nem mammutcélok kellenek, hanem nézd meg, mi az első e-mail, ami annak az útnak a kezdete lehet. Meg kell venni a szelvényt, ha nyerni akarsz a lottón. A legrosszabb ami történhet veled, hogy nem válaszolnak. Bontsd le az álmaid icipici, kézzelfogható lépésekre.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hogytetsziklenni.blog.hu/api/trackback/id/tr4715711346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása